Idén május 8-9.-én került megrendezésre a 20. Pszichoterápia konferencia a MOM Kulturális központban. Az idei mottó a „Káinok és Ábelek – Harc és szövetség a szakmában és a terápiában” volt. A program kialakítását a Pszichoterápia folyóirat szerkesztősége támogatja, amelynek 2020-ig (haláláig) tagja volt Erős Ila, a Magyar Gestalt Egyesület egyik alapítója, jelenleg pedig Vattay Dániel képviseli a Gestalt szemléletmódot. A szerkesztőséget, Buda Béla alapította 1992-ben azzal az akkor (és talán még most is) egyedülálló szemlélettel, hogy ne a hierarchia, hanem a tudás, a tapasztalat legyen meghatározó. „A szakmát tiszteljük nem a tekintélyt”. Nem egyszerű feladat ez egy olyan rendszerben, ahol a tudás és a hatalom egy idő után szinte szétválaszthatatlan, és ahol a tudományos kutatások középpontjába főként a diagnózisok vagy a terápiás intervenciók rövid távú hatásai kerülnek, szem elől tévesztve, hogy a terápia gyakran évekig tartó szocio-bio-pszichológiai összetett terében megélt szubjektív lét-élmény egyedi változásával írható le.

A konferencián a részvétel nyitott a pszichoterápiás módszereket alkalmazó számára. A résztvevők, tapasztalatom szerint, döntően klinikai szakpszichológusok, szakegyesületek tagjai (mint a Gestalt), orvosok, pszichiáterek és pszichológiát tanuló diákok. A részvétel aktív: minden programelemben a nézőket is megszólítja a moderátor, lehetőséget teremtve az előadókkal a párbeszédre. Az előre meghatározott kereteken (esetbemutatás, módszer demonstráció, kerekasztal, szakmai sokszemközt etc.) belül programelem lehet egy vagy akár több modalitás nézőpontjának bemutatása. Az absztraktot az egyesületi összekötők, és a szerkesztőség segítségével alakítják ki az előadók, majd az elkészült absztraktokból a szerkesztőség választja ki a program elemeket.

A konferencia nyitó előadását Bereczkei Tamás tartotta (címe: Káin és Ábel mint az emberi természet dimenziói). Az előadás fő témája az volt, hogy mitől függ, hogy az emberek egy társas helyzetben inkább a saját érdeküket nézik és versengenek egymással, vagy figyelembe veszik a többiek érdekeit is és együttműködnek velük. 

Az előadás a kooperáció vs. versengés kérdését főként evolúciós pszichológiai és szociálpszichológiai nézőpontból világította meg. Az evolúciós pszichológia azt kutatja, hogy milyen régi, a túlélést segítő emberi működésmódok befolyásolják ma is a viselkedésünket. A szociálpszichológia pedig azt vizsgálja, hogy hogyan hatnak ránk más emberek: a viselkedésük, a véleményük vagy pusztán a jelenlétük. 

A téma bemutatása az előadó saját kutatásán alapult, amelyben az úgynevezett “közjavak játék” kísérleti paradigmán keresztül tanulmányozta ezt a jelenséget. A játék azt modellezi, hogy hogyan döntenek az emberek, amikor az egyéni érdekek és a közösségi érdekek látszólag (!) szembe kerülnek egymással. A kísérletben a résztvevőket 4-5 fős csoportokba sorolták, ahol minden csoporttag kapott egy kisebb pénzösszeget. Egy kör abból állt, hogy a játékosok eldönthették, hogy mennyi pénzt tesznek be a közös kasszába; majd a közösbe tett pénzt a kísérletvezetők megduplázták, és egyenlően osztották vissza a csoport tagjai között. Vagyis mindenki ugyanakkora összegű pénzt kapott vissza, függetlenül attól, hogy korábban sokat, keveset vagy semmit sem tett be. A játék több körön keresztül futott, és mindegyik kör egy újabb lehetőséget kínált a kezdeti pénzösszeg növelésére. A végső nyereményt mindenkinek tényleg kifizették (kb. néhány ezer forintot). A résztvevők anonim módon, számítógépen keresztül játszottak: nem ismerték egymás nevét, nem látták egymás arcát, és nem kaptak információt a többiek döntéseiről. 

Ebben a helyzetben az önérdek érvényesítésén alapuló, racionális stratégia a versengés lett volna, vagyis az, ha valaki minél kevesebbel járul hozzá a közös kasszához, miközben részesül a többiek befizetéseiből. Ezt a stratégiát követve az illető akkor is jól jár, ha a többiek sokat tesznek be – hiszen nála ott marad a saját pénze is, és a többieken is sokat keres -, és akkor is jól jár, ha a többiek nem tesznek be semmit, mivel akkor elkerüli, hogy az ő pénzén gazdagodjanak mások. Ezeket a játékosokat hívják “potyázóknak”. Annak ellenére azonban, hogy ez lenne az egyén szempontjából észszerű megközelítés, a kutatásokban azt találták, hogy a legtöbben nem így kezdtek játszani. Az emberek inkább együttműködő stratégiát választottak, és a pénzük kb. 40-60%-át adták be a közösbe. Minél többet tettek be a játékosok, annál jobban járt mindenki csoportszinten. 

A kezdeti együttműködés viszont az ismételt körök során csökkenő irányba fordult. Ennek egyik oka, hogy a játékosok azt látták, hogy nem mindenki járul hozzá ugyanannyival a közös vagyonhoz. Akik kezdetben többet adtak, egy idő után igazságtalannak érezték, hogy mások, noha kevesebbet tesznek be, mégis ugyanúgy részesülnek a közösből. Amikor az alapvetően együttműködő játékosok úgy értelmezték a helyzetet, hogy mások kihasználják a jóhiszeműségüket, gyakran ők maguk is csökkenteni kezdték a befizetéseiket. Így a játék előrehaladtával egy lefelé tartó folyamat indult el, ahol mindenki a saját pénzét próbálta védeni, de közben az egész csoport rosszabbul járt.

Az együttműködés ugyanakkor nem feltétlenül tűnt el a játék során; bizonyos feltételek mellett fenn lehetett tartani. Ilyen feltétel volt például az, ha a résztvevők megbüntethették egymást, vagyis amikor az együttműködő játékosoknak lehetőségük nyílt pénzt levonni a potyázóktól. Ez a döntés a büntetést kiszabó játékos részéről is áldozatot követelt: a büntetés összegének a 20 százalékát tőle is levonták. Az ilyen játékosokat nevezik “altruista büntetőknek”, mert saját veszteséget is vállalnak azért, hogy biztosítsák az együttműködés szabályait – annak ellenére, hogy rosszabbul járnak ezzel a stratégiával, mint az együttműködő, ám büntetést nem alkalmazó játékosok. A viselkedésük mögött vélhetően nem tudatos számítások álltak, hanem az igazságtalanság érzése által kiváltott düh motiválta őket a potyázók megbüntetésére. Mindazonáltal a csoport együttműködésének elősegítésében fontos szerepet töltöttek be.

A kooperációt a büntetésen túl a “jó hírnév” lehetősége is erősítette. Az egyik változatban a résztvevők úgy tudták, hogy miközben – továbbra is anonim módon – a közjavak játékot játsszák, egy másik kísérleti személy megfigyeli a döntéseiket, és később közülük választ majd partnert egy bizalomra építő játékhoz (bizalomjáték). Amikor tehát fontossá vált a játékosok számára, hogy jó benyomást keltsenek másokban, szintén fennmaradt az együttműködő stratégia.

Egy kifejezetten érdekes eredmény volt továbbá, hogy az együttműködést már önmagában az is erősítette, ha a résztvevők személyesen találkozhattak egymással. Az egyik közjavak játék kísérletben a játékosok egy kávészünetben kötetlenül beszélgethettek a többi résztvevővel. A kutatók nem mondták meg nekik egyértelműen, hogy ők egymás játékostársai, mégis kooperatívabbá váltak a későbbi játékban. Ebben az esetben tehát nem a büntetéstől való félelem vagy a rossz hírnév elkerülése ösztönözte őket együttműködésre; úgy tűnik, hasonló hozzáállást alakított ki az is, amikor az addig csak virtuális térben létező, névtelen és arctalan játékostársak valódi emberekké váltak a szemükben.

Számomra ez az eredmény Martin Buber Én-Az és Én-Te viszonyának különbségét idézte fel. Mintha a rövid személyes találkozás segített volna abban, hogy a résztvevők ne pusztán egy játékhelyzet szereplőiként, lehetséges versenytársakként vagy potyázókként tekintsenek egymásra, hanem hús-vér emberként észleljék a társaikat. Mindez a párbeszéd és a személyes kapcsolódás jelentőségére hívja fel a figyelmet: az együttműködés – és ezáltal a békés együtt létezés – szempontjából alapvető fontosságúnak tűnik, hogy képesek legyünk egymással a közös emberi mivoltunk mentén kapcsolatba lépni. Amikor csupán arctalan szerepek és értékítéletekhez kötött címkék mentén viszonyulunk másokhoz, könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy hiába választjuk a saját szemszögünkből észszerűnek tűnő stratégiát, végül összességében mégis rosszul járunk.

Az előadó ezen felül arra is felhívta a figyelmet, hogy a kooperáció az evolúciós örökségünk része, amelynek a nyomai már egészen kisgyerekkorban megjelennek a viselkedésben. Humánspecifikus jelenség, hogy egy másfél éves gyerek, ha elakad egy feladatban, rámutatással jelzi a problémát a gondozójának – és azzal a szándékkal teszi ezt, hogy segítséget kérjen. A segítségkérés és -nyújtás tehát evolúciósan is a “vérünkben van”, ám ezekhez a viselkedésekhez arra is szükség van, hogy a tapasztalataink alapján olyan hiedelmek épüljenek fel bennünk, amelyek szerint számíthatunk a többiek támogatására. A korai évek ebben különösen meghatározók, mert rendszerint ezek során dől el, hogy milyen elvárásaink alakulnak ki a társas világgal kapcsolatban: merünk-e később támaszkodni a többiekre; meg tudjuk-e tenni az első lépéseket mások felé; bízunk-e a pozitív fogadtatásban és viszonzásban – vagy épp ellenkezőleg, az emberekről alkotott térképünk inkább óvatosságra, gyanakvásra, önérdekek által vezérelt döntésekre és/vagy cinizmusra sarkall? 

Az előadás végül ahhoz az alapvető kérdéshez tért vissza, hogy beszélhetünk-e valódi altruizmusról, ha a segítségnyújtás önmagában is pszichológiailag jutalmazó. A segítségnyújtáskor kialakuló kellemes érzés azonban nem feltétlenül cáfolja az altruizmus létezését: éppen amiatt maradhatott fenn evolúciósan a másokat önzetlenül támogató viselkedés, mert ez belső jutalommal is jár. Az ember evolúciója során közösségekben tudott fennmaradni, ezért létfontosságú volt, hogy ne csupán versengeni, hanem bízni, támogatni és együttműködni is képes legyen. 

Összegezve tehát a versengés és a kooperáció egyaránt része emberi természetünknek. Hogy egy adott helyzetben melyik kerül előtérbe, sok mindentől függ: a fejlődésünk egy korai pontján milyen tapasztalatokat szereztünk másokról és magunkról, később mennyire kapcsolódunk emberként a társainkhoz és mennyire bízunk meg egymásban, illetve milyen társas környezetet teremtünk egymás számára (milyen társas normákat alakítunk ki és hogyan kezeljük a normaszegést). 

Egy olyan ritka alapkutatást láttunk, amely képesnek látszik a metodika adta redukcionista látásmód csapdáját kikerülve egyszerre szimulálni a való világ összetettségét, egyben láttatni a legfontosabb hajtóerőket. Összetett és mégis a lényeges faktorokat megragadó. Maga a keret egy haszonszerzésre irányuló játék. A folyamat során a játkosok közötti kapcsolat (amelyben a jelenlét a legfontosabb elem a kutatás szerint!), elégséges feltételnek tűnik ahhoz, hogy a közösség elismerésének vágya képes legyen az egyéni, gyakran rövidtávú izolált gondolkodás csapdáját kikerülve, nem csak az egyén, de a közösség gyarapodását is szolgálni. 

Ha viszont nincs kapcsolat és elismerési vágy sincs, akkor amikor valaki egyedül marad (vagy úgy érzi magát) akkor elkezdi csak a saját hasznát keresni, így a végén nem csak a közösség, de a saját haszna is elfogyhat…

Mennyire szép szimulációja ez mai társadalmunknak….

Nomeg a terápiás helyzetnek is, amelyben a fenomenológiai látásmód nem csak tudatos megfigyelésből és a jelenségek tárgyilagos leírásából áll, hanem része az a képesség is, hogy kliens helyzetének egészéből a lényegi pontokat megragadva, olyan módon tudjuk megajánlani az epocha-t, hogy az a kliens számára az iránytű lehetőségét jelentse, ezzel a párbeszéd során tudatosabbá, egyben teljesebbé válhasson saját választása.

Fazekas Ágnes, Flaskay Anna, Madarassy-Szücs Anna, Szajcz Ágnes: Rivalizálásból szövetség: Neuropszichológiai és analitikus megközelítések találkozása a pszichoterápiában (Inkubátor)

Az előadás a neurodivergens, elsősorban autista személyek világérzékeléséről és terápiás támogatásáról szólt a prediktív feldolgozás nézőpontjából. Ennek lényege, hogy az agyunk nem pusztán befogadja, feldolgozza és értelmezi a külvilágból érkező ingereket, hanem a korábbi tapasztalataink alapján folyamatosan megpróbálja előre jelezni azt is, hogy mi fog történni a következő pillanatban.

Az előadók ezt egy teniszező példájával tették szemléletessé. Amikor egy játékos visszaüt egy gyorsan érkező labdát, nem várhatja meg, amíg az agya minden releváns vizuális információt teljes egészében feldolgoz, létrehozza a mozgásparancsot és koordinálja a mozdulat kivitelezését. A labda ugyanis gyorsabban repül felé, mint ahogy mindez le tudna futni. Az ellenfél testtartásából, ütőmozdulatából és a labda röppályájának első jeleiből már előre kell jeleznie, hogy mi fog következni, és el kell indítania a mozdulatot. Hasonló folyamatok működnek a társas kapcsolatainkban is: folyamatosan és automatikusan predikciókat futtatunk arról, hogy mi fog történni egy társas helyzetben, például hogyan viselkedik majd a másik ember, vagy hogyan reagál az egyes megnyilvánulásainkra. 

Az előadás egyik legfontosabb gondolata az volt, hogy az autista személyek társas nehézségeit félrevezető pusztán úgy leírni, mintha nem lennének képesek mentalizálni (megérteni mások érzéseit és szándékait) vagy empatizálni. A prediktív feldolgozás perspektívájából inkább arról lehet szó, hogy másfajta térképek alapján próbálnak eligazodni a világban. Más jelzések lehetnek hangsúlyosak számukra, más összefüggések rajzolódhatnak ki előttük, és más következményeket jósolhatnak be egy-egy társas helyzetben. Ha pedig egy autista és egy neurotipikus ember prediktív modelljei nem illeszkednek egymáshoz, a kommunikációban újra és újra megnő a félreértés lehetősége. A probléma így nem egyszerűen az egyik ember „hibás” működésében rejlik, hanem két eltérő kommunikációs rendszer félrecsúszásaiban.

Ezt érzékeltette az előadás egyik hasonlata is: olyan ez, mintha egy macska kutyák között nőne fel, miközben a környezete – és akár ő maga is – azt feltételezné róla, hogy kutya. Ha a környezet kizárólag a saját prediktív modelljei és kommunikációs szabályai alapján értelmezi a másikat, akkor az eltérés könnyen jelenik meg furcsaságként, ügyetlenségként vagy hibaként. Pedig egyszerűen arról lehet szó, hogy a macska máshogy érzékeli a környezetét, másképpen lép kapcsolatba, más viselkedési mintázatok alapján működik, más helyzeteket élhet meg biztonságosnak vagy fenyegetőnek, és más kommunikációs jelzéseket használ.  Az autista és neurotipikus emberek találkozásában is hasonló félreértés jöhet létre: nem feltétlenül a kapcsolódás szándéka vagy képessége hiányzik, hanem a két eltérő érzékelési, értelmezési és előrejelzési rendszer összehangolódásának nehézségei bukkannak fel ezekben a helyzetekben. 

A terápiában ezért különös jelentősége van annak, hogy minél kevesebb dolgot hagyjunk kimondatlanul. Az előadók hangsúlyozták a kérdések kontextualizálását: fontos lehet megosztani a klienssel, hogy mi miatt vetünk fel valamit, és milyen szándék vezet bennünket. Ugyanígy segíthet annak közös feltárása, hogy egy adott helyzetben kiben milyen kategóriák, értelmezések és várakozások aktiválódtak. Ezeknek az intervencióknak a során az történiik, hogy a két különböző tapasztalati világ próbál érintkezésbe kerülni egymással.

Az előadásban szó esett a pszichoedukáció, valamint az értelmező és feltáró intervenciók szerepéről is. Ezek azonban csak akkor lehetnek valóban hasznosak, ha a kliens képes befogadni őket, vagyis éppen nem sodródott ki a toleranciaablakából. Neurodivergens személyeknél a túlterhelődést olyan ingerek is előidézhetik, amelyeket mások alig vesznek észre: bizonyos hangok, fények, textúrák, érintések vagy egyszerűen a helyzet kiszámíthatatlansága. Ezért a terápiás munkában alapvető annak megismerése, hogy miként érzékeli az adott személy a világot, mi lehet számára elárasztó, és mi segíti abban, hogy újra biztonságban érezze magát. Ebben a bottom-up, testi-érzékelési szabályozásból kiinduló technikáknak is fontos szerepük lehet. Mindeközben végig lényeges szempont, hogy a kliens ne megszégyenítést éljen át, hanem azt, hogy a működését megérteni próbálják.

Az előadók arra is felhívták a figyelmet, hogy egyes pszichiátriai tünetek vagy zavarok – például depresszió, evészavar vagy személyiségzavar – mögött, illetve mellett időnként fel nem ismert neurodivergens működés is jelen lehet. Ennek feltárása azért fontos, mert alapvetően meghatározhatja, milyen terápiás támogatás tud valóban illeszkedni a kliens szükségleteihez.

Gestaltos nézőpontból számomra különösen felemelő volt hallani, hogy az előadásban felsorolt terápiás szempontok nemcsak összeegyeztethetők a Gestalt szemléletével, hanem annak alapvető értékeihez is közel állnak. Ilyen a másik ember szubjektív valóságának kíváncsisággal történő feltérképezése, és a kliens saját értelemadási folyamatainak vizsgálata és támogatása. Ugyanígy ismerős az a gondolat is, hogy a terapeuta szükség esetén megosztja saját szándékait és a kapcsolat és/vagy terápiás folyamat szempontjából releváns belső történéseit – azaz explicitté teszi, ami benne zajlik. Ismét megjelenik az Én-Te kapcsolódás fontossága: megpróbáljuk megismerni, hogy a kliens hogyan éli meg a saját valóságát – legyen akár kutya vagy macska vagy bármi egyéb – és közösen megalkotni vele a saját térképét, amit időközben többé-kevésbé mi is megtanulunk olvasni. 

Az előadás ezen felül mintha egy picit hozzátett volna ahhoz is, amit a Gestalt szemlélet a bizonytalanságról és a nem tiszta alakokkal járó helyzetekről mond. Amikor a terápiás térben nincs tiszta alak, akkor a sok bizonytalanság nagy valószínűséggel alacsony biztonságérzethez vezet. A prediktív feldolgozás elmélete alapján ennek az egyik lehetséges forrása az lehet, hogy nincs közös térképünk a kapcsolati helyzetről: más modellek alapján próbáljuk bejósolni egymás reakcióit, ezért a másik viselkedése újra és újra váratlan vagy nehezen érthető marad. A terápiás kapcsolat ilyenkor talán éppen azáltal válhat biztonságossá, hogy lassan kialakulhat benne egy közösen érthetőbb világ: olyan tér, ahol a történések, szándékok, kommunikációs jelzések és reakciók egyre kevésbé kiszámíthatatlanok; a “furcsa” és “szokatlan” működések a kíváncsiság és az ítélkezésmentes felfedezés középpontjába kerülhetnek; illetve lassan létrejöhet egy olyan mező, ahol a különbözőségek ellenére is biztonságos és élettel teli a találkozás.

Szupervíziós munkám során van, amikor azzal találkozom, hogy a terapeuta a megoldást keresi, időnként azonosulva ezáltal a kliens vágyával. Ez az egyik tapasztalás, ami meghívott Farkas Vera, a Halálszorongás, mint belső küzdelem a terápiás szövetségben és a segítő identitásban szekció előadására. Az előadó egy olyan kutatás eredményeit mutatta be, amelyben a halál és a végesség témáját a terapeuták élményein keresztül vizsgálta. Óhatatlanul megváltoztatja ez a téma a terápiás szövetséget, és szembesíti a terapeutát saját, a halálhoz, a végességhez való viszonyával, miközben továbbra is jelen kell lennie a kliens számára. Ez a jelenlét viszont akkor igazán hiteles, ha transzformatív tapasztalás ez. Ilyenkor egy olyan úton kíséri a terapeuta a klienst, amelynek kikerülhetetlen végessége az érzelmek megtartását, elhordozását (és nem átalakítását, átkeretezését) teszi lehetővé, és maga a hiteles, teljes, őszinte jelenlét adja a támogatás alapját. Nincs mit megoldani, az egyetlen választás az érzelmek, belső küzdelem őszinte felvállalása, és mindezzel a párbeszéd fenntartása, ameddig ezt a folyamat lehetővé teszi. A kutatás érzékletesen mutatta meg a különbséget azok között a terapeuták között, akik saját érzelmi érintettséggel (mert túléltek egy helyzetet, vagy mert elkísérték szerettüket ezen az úton, vagy dolgoznak haldoklókkal) és azok között, akik a halálszorongással, csak mint a terápiában gyakran megjelenő egzisztenciális élménnyel kerültek kapcsolatba. A sajátélmény feldolgozottsága szabadabbá teszi a klienssel is a párbeszédet. Rokon ez a Gestalt terápia szemléletével, ahol a terapeuta saját terápiás tapasztalata a hitelesség egyik biztosítéka.

Egyesületi összekötőként évek óta próbálkoztam azzal, hogy létrejöjjön egy olyan kerekasztal, ahol lehetővé válik arról is beszélni, hogy milyen az a terápiás folyamat, amikor a kliens nem tud vagy akar elköteleződni, akár azért mert élethelyezete ezt nem teszi lehetővé vagy mert olyan az életkilátásait jelentősen befolyásoló helyzetben van, amit célszerű szem előtt tartania a terapeutának. Például az addikció bármilyen formája ilyen, ahol a terápiás szerződés lényegesen összetettebb, hiszen nemcsak a kliens belátásának, hozzáállásának foka, de a szociális közeg (annak nyomása, kapcsolatrendszere) alapvetően meghatározza a lehetőségeket. Képlékennyé válhat ilyenkor a határ a terápia, pszichoedukáció és a pszichoszociális támogatás, gondozás között. Ezekről beszélgettek az Alacsonyküszöbű pszichoterápiás és egyéb pszichoszociális bevatkozások kerekasztalon, Eörsi Dániel Harangozó Judit, Purebl György, Wernigg Róbert és Mondok Árpád. Ki az, aki terápiás támogatáshoz jut, és mi az, ami leginkább támogat? A terápia számára ideális helyzet (amikor legalább hetente egyszer találkozhatunk egy önfenntartásra (és a terápia finanszírozására vagy épp az államilag finanszírozott ellátás igénybevételére képes) klienssel gyakran messze van a valóságostól. Hogyan tudok egy szemmagasságba kerülni azzal a klienssel is, akinél a támogatás lényege, hogy átkisérem egy adott életszakaszon, megengedve, hogy a terápiás folyamat eltér az ideálistól. A Gestalt terápiában ezek inkább kiderülnek: pl. elveszti az állását, megbetegszik, megfoghatóvá válik, hogy szerhasználata alapvetően meghatározza életét etc. Nem fog tudni rendszeresen járni, vagy vállalni, hogy tisztán jön (alacsony küszöbű), és mégis szüksége van támogatásra (alacsony intenzitású). A Gestalt terápia szemlélete lehetővé teszi, hogy ilyenkor is megtaláljuk, hogyan lehet szerződni ezekben a helyzetekben, míg a kerekasztal üzenetét talán az egyik hallgató foglalta össze legteljesebben: jó lenne, ha az alacsony intenzitású intervenció, alacsony küszöbűvé válhatna.

Kissné Viszket Mónika, Ormay István: Szakmai identitás; szövetségek és hierarchiák dinamikája műhely

A műhelyen kb. 15-20 fő gyűlt össze reflektálni a saját szakmai identitására. Sok személyes frusztráció bekerült a kommunikációs térbe, és teljesen egyértelművé vált, hogy a jelenlegi rendszerrel szinte mindenki elégedetlen. Sok benne az átláthatatlanság, bizonytalanság, tehetetlenség és túlterheltség, illetve megjelenik az egyes alcsoportok közötti versengés és feszültség. 

Ami miatt mégis inspirálónak találtam ezt a műhelyt, az az volt, hogy megint elgondolkodtam arról, hogy mitől lesz valaki Gestaltos szakember, illetve arról, hogy hol vagyunk mi ebben a segítői hálózatban. Az előbbire egyelőre a GT négy alappillérének együttesében találtam meg a hipotetikus válaszomat: amiben – legalábbis elvi szinten – vélhetően mindannyian egyet tudunk érteni, az a mező perspektíva, a dialógus, az itt és most fókusz és a kísérletező attitűd. A konferencia óta többen is kérdezték már tőlem, hogy mi fán terem ez a Gestalt, és azóta arra jutottam, hogy az egyszerűség kedvéért innentől ezek mentén az alappillérek mentén fogom meghatározni a Gestaltos narratív identitásom lényegét. 

Ugyanakkor felmerült bennem, hogy vajon tényleg olyan értékek-e ezek, amelyeket következetesen sikerül képviselnünk csoporton belül és kívül. A konferencián az lett a benyomásom, hogy egyrészt alig ismerik a GT-t azok, akik nem találkoztak már vele közvetlenül, másrészt nincsen túlságosan pozitív megítélése itthon ennek a közösségnek. De hol van ebben a mi felelősségünk?

Hogy hogy lehet, hogy egy olyan csoport, amelyiknek az egyik alapértéke, hogy rendszerben és mezőben értelmezi a valóságot, viszonylag izoláltan működik a többi hazai segítői hivatás halmazán belül? Hogyan csináljuk azt, hogy a saját szakmai tevékenységünket és identitásunkat nemigen horgonyozzuk egy tágabb mezőbe? És hogy lehet, hogy az egyik alappillérünk a dialógus, és mégsincs párbeszéd se a GT csoporton belül, se egyéb külső csoportokkal arról, hogy mi tudna lenni a GT egyedi hozzájárulása a segítői szakma gazdagításához, vagy hogy hogyan tudnánk együttműködni más szakemberekkel, szervezetekkel, intézményekkel? Értelemszerűen kikerülhetetlen, hogy a kaotikus és fragmentált általános segítői mező ránk is hatással legyen – de mik lehetnek azok a tudatos választások, amelyekkel a jelen körülmények között is következetesen képviselhetjük az értékeinket?

Visszacsatolva az előző két általam ismertetett előadásra, a végső kérdéseim ezek: hogyan járulunk hozzá csoport szinten ehhez a gyakran versengésen alapuló, saját projekciók mentén szerveződő, javarészt Én-Az viszonyra korlátozódó egymás mellett létezéshez a többi terápiás módszer képviselőivel, és vajon mire lenne szükségünk ahhoz, hogy elkezdjük kapcsolódni és integrálódni – akkor is, ha mi macskáknak érezzük magunkat a kutyák világában?

(A konferencia 17óráját, szakmai továbbképzésként, mind az EAGT, mind az EAP elfogadja)

Az előző beszámolókat itt olvashatjátok: