Idén, május 10-11-én került megrendezésre a 18. Pszichoterápia Konferencia a MOM Kulturális központban. Az idei mottó a „Szabadon választható” volt. A program kialakítását a Pszichoterápia folyóirat szerkesztősége támogatja, a   melynek 2020-ig (haláláig) tagja volt Erős Ila, a Magyar Gestalt Egyesület egyik alapítója. Jelenleg Vattay Dániel képviseli a Gestalt szemléletmódot. A szerkesztőséget Buda Béla alapította 1992-ben azzal, az akkor (és talán még most is) egyedülálló szemlélettel, hogy ne a hierarchia, hanem a tudás, tapasztalat legyen a meghatározó. „A szakmát tiszteljük, nem a tekintélyt”. 

A konferencián a részvétel nyitott a pszichoterápiás módszereket alkalmazók számára. Tapasztalatom szerint döntően klinikai szakpszichológusok vesznek részt, szakegyesületek tagjai (mint a Gestalt), orvosok, pszichiáterek és pszichológiát tanuló diákok. A részvétel látogatóként, vagy a program részeként is lehetséges. Az előre meghatározott kereteken belül (pl. esetbemutatás, módszer demonstráció, kerekasztal, szakmai sok szemközt etc.) program elemként megjelenhet egy modalitás vagy több egymáshoz kapcsolódva. Az absztraktot az egyesületi összekötők, és a szerkesztőség segítségével alakítják ki az előadók, majd az elkészült absztraktokból a szerkesztőség választja ki a program elemeket.

A konferencia plenáris üléssel kezdődik, amelynek mostani témája : „Vajon mindenki választhat szabadon?”. Kende Ágnes szociológus munkája elgondolkodtató. Arról beszél, mennyire képesség vagy épp helyzeti adottság a szabadság, mennyire függ össze a szabadság félelme a státusz adta lehetőségekkel. Gestalt szemszögből: mennyire határozza meg a választásokat a mezőhöz való viszony. Az egyre szegregáltabb társadalomban egyre kevésbé az adottságok, sokkal inkább a helyzet determinál. Ahogy a terapeutára is hat mindez korlátozva a kapcsolódás szabadságát, főleg ha a terapeuta nem veszi figyelembe a kliens saját társadalmi kontextusát. Felmerülnek bennem azok az angolszász tanulmányok, amelyekben a társadalmi státusz, és a személyiségzavarok kapcsolatát vizsgálják. Ahogy Kende Zsuzsa beszél a szabad iskolaválasztás paradoxonáról (ie: azzal, hogy szabadságot teremtettünk, valójában a szegregációt erősítettük meg), emlékeztet, mennyire fontos és meghatározó eleme a Gestalt terápiának a folyamatra és az egészlegességre való fókuszálása – nem az számít, hogy itt és most hogyan ítélem meg azt, amire épp figyelek, hanem sokkal inkább a folyamat egészét figyelve hogyan alakulhat ki a helyzet teljesebb epochája.

A konferencián a Gestalt terápia 2015 óta van jelen, Mondok Árpád részvételével idén egy kerekasztalon és egy módszertani sok szemközben is. Az egyik, A test, mint referenciapont a módosult tudatállapotokkal való terápiás munka során kerekasztal (módszerek: Gestalt, hipnózis, Szimbólum, IKT, Pszichodráma) az alábbi absztrakton alapult.  

Mivel is dolgozunk, amikor a módosult tudatállapotokkal való terápiás munka során a testi vonatkozások hangsúlyosabbá válnak? Hogyan dolgozunk például azzal a feszültséggel, hogy a test egyszerre őrzi a trauma lenyomatainak zártságát, és a feldolgozás/változás lehetőségeit? Hogyan tehető biztonságossá a testi megélés akkor, ha a módosult tudatállapot egy, a múltban elviselhetetlen testi megélés következménye? Hogyan védjük a pácienseket a retraumatizációtól? Terapeutaként folyamatosan tesszük föl a kérdéseket a folyamatban megjelenő történések mentén, így a testi jelenségek sem lehetnek kivételek ezen (ön)reflexió alól. A tükörneuron rendszer azonosítása, és szerepének meghatározása a mentális reprezentációk szerveződésében, a testséma, testkép kialakulásában időszerűvé teszi a kerekasztalon felvetett témát. A pszichoterápiás ülésen megjelenő testi észlelésekkel, érzetekkel, érzésekkel kapcsolatban mind a páciensnél, mind a terapeutánál aktuális kérdés. Különösen akkor, amikor kutatások igazolják, hogy a szomatikus állapot észlelése független a testben zajló folyamatoktól.  A kerekasztal résztvevői olyan kérdésekre is keresik a választ, mint a testi szimbolizáció, a különféle lelki állapotokban megjelenő testi folyamatok, akár tünetek megjelenésével való munka sajátosságai, valamint az egyes terápiás módszerekben megjelenő hasonlóságok és különbségek. Ugyancsak megkerülhetetlen kérdés, hogy terapeutaként hogyan bánunk saját testi megéléseinkkel, milyen szerepet tulajdonítunk neki a terápiás folyamatban. Ez utóbbi módszertani vagy protokolláris kérdés vajon?

Mennyire lehet egy előre tervezett folyamat mentén haladni, vagy épp a kliens egyedi jellegzetességeiből alakítani egy közös folyamatot?

Van-e, és ha igen, mi a szerepe az erre vonatkozó terápiás protokolloknak, a munka során?

A Gestalt másik jelenléte az „Úgy szeretlek, mint a sót” – szabad értelmezés lehetősége a terápiás térben módszertani sok szemköztben (módszerek: Gestalt, komplex, Jungiánus,relaxációs és szimbólumterápiás, Fókuszolás) az alábbi absztrakton alapult.

A kliens „szabadságát” vizsgáljuk a képekkel való munkában, hat egyesület szemléletében: azt, hogy egy fiatal felnőttnél a szubjektív megélések, egyéni interpretációk hogyan bontakoztathatók ki a különböző módszertanok használatával. Erre reflektálva még rátekintünk, hogy a különféle terápiás módszerek sokszínűsége által nyújtott „szabadsággal” hogyan tud élni a terapeuta / tanácsadó. Meseterápiás esetvignettát vizsgálva a kliens és a módszerek „egyénije” van terítéken, A só című népmesével dolgozó eset kapcsán.

A népmese terápiás alkalmazásának a bemutatását megállítjuk, hogy a hozzászólók, a saját módszertanuk alapján, a képekkel való munkát kibontsák, majd a valós történéseket is megismerjük. A szimbólum, az értelmezés és a képekkel való munka fogalmai is olyan sokrétűek, hogy tudatosan törekszünk fókuszálni a gyakorlati különbségekre, módszertani sajátosságokra az egyéni munka vezetése kapcsán. Közös a szemléletekben az, hogy ha a paciens/kliens dolgozni kezd egy külső-belső képpel, akkor széles kontextusba helyeződik, és az egyéni interpretációt segíti a terapeuta. Kíváncsiak vagyunk, hogy az esetvignettát követve pontosan mi a kontextusa a szimbólummal való munkának, és ki-ki hogyan határozza meg azt, és hogyan változtatja azt a kontextust, milyen eszközökkel él/het.

Miközben a kollektív és személyes szimbolikus tartalmak egyedi megjelenésével dolgozunk, mik a pontos intervenciók, hogyan kérdezünk-terelünk-kísérünk-hallgatunk? Mi történik, ha egy szimbólum „foglalt”, és jel-lé válik, amiben benne ragad(na) a kliens/páciens? Hogyan vezetjük ki a kép-telenségből, rugalmatlanságból a képekkel való munka segítségével? Hogyan segítjük azt, hogy a képnek minél teljesebb része megjelenjen a kliens számára a terápiás térben? Majd ezek után mivel segítjük az integrációs folyamatokat? Kezelés-technikai szempontból izgalmas egymásra csodálkozás lehet a különbség, de a hasonlóság is, ahogyan különböző módszerekben dolgozunk.

Számomra a mese adta szimbólumkerethez képest egy sokkal kevésbe egyértelmű szimbólum vagy inkább jelenség rajzolódik ki. Egy olyan feszültség válik számomra alakká, amelyet arra gondolva érzek, hogy mennyire erős az esetben bemutatott kamasz felé támasztott elvárások (nőjj fel, mozogj, felnőtt módon válassz), és a saját választásai (gyerekmesék a tanulás helyett, közben politikai, vallási közösségekben való részvétel) közötti távolság. Közben a biológiai valóság látszólag (a kliens mozgásképtelenség határát jelentő túlsúlya) kizáródik a terápiából, mintha nem lenne része. A terápiában, mintha az akarat elsődlegessége, és az érzések (elsőre szinte) megfoghatatlan hiánya játszana szerepet. Közben elmerengek azon,  mi lenne, ha ez a saját szempontjából nagyon is választani képes kamasz elindulna, és egyszerre valahogy ijesztőnek érzem a képet. Ezzel a benyomással vagyok, ahogy hallgatom, hogy a terapeuta (saját keretéből is némileg kilépve) választott mesét egy olyan fiúnak, akire választani képtelenként és úgy tekintenek, hogy a saját maga által kedvelt mesék a felnövés elkerülését szolgálják. Értem, hogy az én értelmezés keresési keretem alapvetően holisztikus és horizontális, míg az esethozó a mese szimbólumrendszere adta keretre támaszkodik. Arról hallok, hogy a fiú együttműködő, látszólag továbbra sem jelenik meg érzelem, ám amikor beszélgetés során kimondom, mindez hogyan hat rám (ie: ijesztő arra gondolnom, hogy ez a fiú elindulna), akkor a terapeuta megjegyzi, mennyire félelmetes is számára ez a kamasz az első pillanattól kezdve. Felmerül bennem, hogyan van jelen a visszafogottság, elkerülés ebben a rendszerben (ie: pl. kliens-terapeuta). Közben tudom, mennyire más nem neurotipikus klienssel dolgozni, aki számára a testi visszajelzések többnyire egy atipikus rendszer részei, így tapasztalatom szerint lényegesen nagyobb hangsúlyt érdemes fektetni a közös szótár és terápiás szerződés kialakítására. Ehhez pedig talán a szokottnál is fontosabb a terápiás folyamat során közösen megtapasztalt élmény feldolgozásából eredő szövetség lehetősége. Vajon hová jutnánk, ha a kliens választana, és a saját meséivel dolgoznánk?

A szekcióprogramok párhuzamosan folynak, többnyire 5-6 programból lehet választani. Idén először vannak kiscsoportos műhelyek, részben esetmegbeszélésként, témafeldolgozásként, részben módszer/szemlélet demonstrációként. 

Vannak visszatérő elemek, amelyek nem csak ezen a konferencián tűnnek fel. Mennyire nehéz a sokféle szempontot egyeztetni a munka során, hogyan válik fojtogató keretté időnként a terápiás protokoll, vagy épp ad biztonságos támasztékot kliensnek és terapeutának egyaránt. A diagnózis szerepe, amely főleg, ha túl korán születik, stigmatizálni tud, felmentést adni, máskor épp megszabadít az önvád terhétől. Hogyan tud a biztonság megteremtése, az elköteleződés és a helyes, etikus szándék a kapcsolat építésén keresztül támogatást adni, szemben az ítélkezésre és szellemi fölényre építő nézőponttal. Olyan helyzetekben is, amikor a kapcsolathoz épp egy paradoxon elfogadása adja a kulcsot. 

Az egyik példám erre egy olyan műhely, ahol az erőforrás fókuszú szemléletet mutatták be egy esetismertetésen keresztül. Megrendítő volt hallani a kiindulópontot, amelyben a terapeuta a szobáját elhagyni képtelen kliens komplex PTSD-jéről és családja homofóbiájáról beszél. Egy olyan családrendszerről, amelyben azt kell betegnek tekinteni, akit a társadalom (és a családja) nem fogad el, nem pedig az őt körülvevő rendszert. Sokatmondó, ahogy a terapeuta egy ponton így fogalmaz: „Szépen összeraktam, de most mondom, ahogy jön”. Hat rá is a traumatizált mező, és bármennyire is jó ideig logikusnak és lineárisnak tűnt a munka menete, maga a szemlélet inkább támogató keretet ad a munkához, mintsem forgatókönyvet. Nagyjából, ahogy James Kepner is ír erről.

A másik egy olyan esetbemutatás, amely a terápia alapját érinti: Terápia támadás alatt – nem szabad és nem választható címmel. Mi történik, amikor megszűnik a biztonság? Mind a kliens, mind a terapeuta számára. Amikor a trauma közös trauma. Amikor a tudás pont a bizonytalanságot növeli, és a normális viselkedés épp irracionálissá válik a helyzetben. Amikor a hasítás (mind a kliens (nem érzek semmit), mind a terapeuta oldaláról (kerülöm a híreket) kreatív igazodás, adekvát megküzdés a világ elembertelenedésével szemben. Összeáll bennem egy mondat, amit a konferencia végén a nagycsoportban ki is mondok: Számomra a terápia a humanizmusra épül, és amikor az felfüggesztődik, marad a kapcsolat építésének lehetősége, és a normalitás újra megtalálásának szándéka. Ehhez adhat keretet mindaz, ami közben mégis támogatja a stabilitás megerősítését. Leteszem a lábam, veszek egy nagy levegőt és kilélegzem. Ahogy az esetismertetés közben újra és újra, hogy ne vigyenek el a feltörni akaró érzések.

A konferencia számomra megint megmutatta, hogy amikor bízom saját tudásomban, és nyitott vagyok másokéra ítélkezés nélkül, akkor szakmailag inspiráló kapcsolatot tapasztalhatok meg. 

(A konferencia 17 óráját, szakmai továbbképzésként, mind az EAGT, mind az EAP elfogadja)

Az előző beszámolókat itt olvashatjátok: