Mindjárt az első cikk mellbevág. A Pszichoterápia olvasásakor gyakran szoktam érezni a „hú, de sokat tud” megfogalmazású érzést, amiben irigységszerű és bosszúságszerű is van. Most viszont Sümeg Szilvia: Szemünk mélye című esettanulmánya azt a mondatot hozta, hogy „hú, de gyönyörű”, a tisztelet hangján. A szerző egy idősebb, alkoholfüggő festőnővel dolgozik Dániában. Tanultam tőle egy eljárást, amelyet nehezen verbalizáló, ám kreatív megoldásra nyitott kliensnél fogok talán kipróbálni. A módszer munkaneve: „ketten rajzolunk”. Annyi személyességgel és természetességgel ír a szerző a munkájáról,

Az első cikk a meddő párok pszichoterápiás támogatásáról szól (Higi-Süli-Vereczkey: A meddőség labirintusában). Egy félmondat: „az erős negatív emóciókat mutató nők közt 21,4 %-os volt a fogantatási arány (megtermékenyített petesejt beültetése), míg a kevésbé negatív emóciójú csoportban 53, 8 %.” Ennek ellenére kevesen vesznek igénybe pszichoterápiás szolgáltatást, és sokan félbehagyják az in vitro fertilizáció programot még a kívánt gyermek megszületése előtt. Az egész cikk sugallja számomra azt a kultúrát, hogy terápiás segítséget igénybe venni ijesztő és talán szégyenteli is. Egyelőre

Mélységeket és magasságokat élek meg Vermes Katalin: „Terápiás és testi fordulat a fogyasztói kultúrában: A mozgás- és táncterápia kulturális horizontja” c. tanulmányával. Nagyon érdekel, amit ír, zavar, amikor nem értek egy mondatot, miközben érzem, hogy fontos, amit mond. Amit megértek, az egészen új ablakokat nyit a világra és a saját munkámra. Azt ismerem fel, hogy bár valamelyest tudatában vagyok annak, hogy hogyan változik a világ körülöttünk, és hogy ezeknek a változásoknak, jelenségeknek szükségszerűen meg kell jelenniük az én terápiás és

A Kényszerbetegek pszichoanalitikus kezelése című cikkben számomra legérdekesebb az a felfogás, amely szerint a kényszer „nem tanult magatartás, hanem ösztöntulajdonságokkal bíró jelenség, melynek van egy normál és van egy patológiás fejlődési útja is.” Én azt gondolnám, hogy inkább mértéke. Ingatag egyensúlyi helyzet, amelyet kóros szabályozás próbál helyreállítani. A saját és a másokról alkotott kép mindenható és büntető, és a valóságot inkább gondolati úton közelíti meg, elkerülve az érzéseket. Valahogy az a gondolat, hogy ez ösztönös, arra utal nekem, hogy egy

Buda Béla volt a Pszichoterápia c. szakmai folyóirat alapítója. 2013. júliusában hetvennégy évesen elhúnyt, az augusztusi számot az ő emlékének szentelték. A tanulmányok az ő írásai, és róla szóló írások is megjelennek ebben a számban. A neofreudizmusról írt cikkéből részleteket ragadok ki. „Az ún. orális karakter barátságos, társaságot kedvelő, kapni akaró, túlzott optimizmusra vagy pesszimizmusra hajló. Az anális jellem kínosan rendszerető, kötelességtudó, takarékos és makacs. Az érett vagy genitális jellem áldozatkész, alkotó, öntudatos.” Ezek után ki ne szeretne genitális jellem

A szerkesztő előszavából idézek: „A segítő szakma akkor tekinthető működőképes rendszernek, ha a közös érdekek kapcsán meg tudja határozni önmagát, ápolja értékeit, határokat tud húzni, az innovációt elősegítő … sémákat használ, és újra tudja értelmezni a hatalmat, kitermelve a hiteles tekintélyt. Felismeri, hogy mikor kell újrafogalmazni a szabályokat, átadni a felelősségeket, tisztségeket. A sebezhetőség felerősödik, ha a változás szelét anarchiának titulálja, nem hallja meg a potenciális utánpótlás igényeit, ha békeidőben nem fog össze.” No comment. A „Család és betegség” című,

Rögtön az első tanulmányban megüt a társadalmi felelősségvállalás és a közjó iránti elkötelezett tevékenység követelménye, amit a pszichológusok etikai kódexe tartalmaz, pontosabb körülírás nélkül, hogy mikor is teljesül ez. Most megnéztem a szervezetfejlesztők etikai kódexét, bizony az is elég szellős. Csodálom azokat az embereket, akik kitalálják, hogy hogyan tegyék ezt, pl. elmennek Borsodba cigánygyerekeknek mesélni. Vagy az a szervezet, amelyik a háború idején Ukrajnába küldött szupervízorokat, hogy megsegítsék a traumával túlterhelt szakembereket. A tanulmány szerzője, Szabó Mónika környezeti hatás konkrét

Ennek a számnak nem minden érdekességéről írok, de két oldalra korlátoztam magam. Ahogy a címeket és aztán a bevezetőt olvasom, már az izgalmas ez a szám. Dobossy Anna „Elfelejtett betegek” című tanulmánya súlyos személyiségzavaros betegek és velük napi 10-12 órában dolgozó terapeuták kapcsolatáról szól. „A kapcsolat kulcsa a hitelesség” – írja a szerző.  Már itt, az elején elakadok. Ez a mondat közhelynek is tűnhetne, nekem mégis mintha minden lényeg ebbe a mondatba lenne sűrítve, hiszen minden kapcsolat kulcsa a hitelesség,