Erős Iona: Pszichoterápia folyóirat/22. évf. 3. szám (2013.12.23)

Mélységeket és magasságokat élek meg Vermes Katalin: „Terápiás és testi fordulat a fogyasztói kultúrában: A mozgás- és táncterápia kulturális horizontja” c. tanulmányával. Nagyon érdekel, amit ír, zavar, amikor nem értek egy mondatot, miközben érzem, hogy fontos, amit mond. Amit megértek, az egészen új ablakokat nyit a világra és a saját munkámra. Azt ismerem fel, hogy bár valamelyest tudatában vagyok annak, hogy hogyan változik a világ körülöttünk, és hogy ezeknek a változásoknak, jelenségeknek szükségszerűen meg kell jelenniük az én terápiás és tanácsadói munkámban, ezeket mégsem veszem mindig észre vagy figyelembe. Mintha létrehozhatnék védett zónát, ahova nem hatnak a külvilág borzalmai.

„Freud nem ígért gyógyulást. A pszichoanalízis célja: segíteni az embereket normális boldogtalanságuk elviselésében.” Ez tetszik. Lehet, hogy nem mindig fog tetszeni, de most tetszik. Besokalltam a boldogság-ígérőktől. Ha nem dolgozunk a szorongásokkal és veszteségekkel, akkor a terápiás (tanácsadói) munkánk eszközzé válik a fogyasztói kultúra kezében, amely a boldogság vágyához eszközök és tárgyak végtelenített listáját csatolja – mondja Vermes. A megnyugtató munka egy lesz a kielégülést (hiábavalóan) szolgáló eszközök közül, „közérzetjavító, kompenzáló fogyasztási cikké lényegül.”

Mintha vak vagy szemellenzős lettem volna eddig (valószínűleg voltam is), és most levették a szemellenzőt. Pontosabban kicsit elmozdították. Azért még őrizgetem, jó szolgálatot tesz.

Már annak is örülök, hogy rövid a következő cikk címe. Ennyi: E. esete. Az esetleírás után derül ki, hogy az eset a görög mitológiában szerepel, Echo esetéről van szó, azt követően, hogy Juno megszégyenítette, majd Nárcisz visszautasította. Aztán végigelemzi a Nárcisz-féle nárcizmust és az Echo-féle nárcizmust, szembeállítva egymással ezeket. Ha valaki jót akar olvasni, ezt a cikket mindenképpen érdemes.

Sandlerre hivatkozva írja Endel Talvik, hogy a szégyen az, amikor nem látom olyannak magam, mint amilyennek szeretném látni, illetve szeretném, hogy mások lássanak. Tehát egy magas ideál és meg nem felelés. Megtörténik az, hogy a magas ideált áttesszük valaki másra, és kötődni akarunk hozzá, így vele együtt mindenhatónak érezve magukat.

Érdemes mindannyiunknak, akik másokat tanítunk – értve a tanítást a legszélesebb értelemben – nem elfelejteni, hogy amikor tanítványunk feltesz minket egy talapzatra, és ódákat zeng rólunk, akkor a ránk vetített én-ideáljába szeretett bele – Echo-féle nárcizmus. Ha mi beleragadunk a szerepbe, akkor elveszítjük a kapcsolatot a másikkal – Nárcisz-féle nárcizmus. Ekkor előbb-utóbb bekövetkezik az a pillanat, amikor kiderül, hogy akibe a tanítványunk beleszeretett, az valójában nem mi vagyunk. Csalódik bennünk, mint Jack London a szerelmében, amikor meglátta, hogy az ajkát ugyanúgy megfestette a meggy, mint bárki másét megfestette volna. Ennél nagyobb, bár talán kevésbé fájdalmas gond, az az, hogy ha beleragadunk a – nagyon is csábító – szerepbe, akkor tanítványunk fejlődését nem segítjük elő.

Új vita kezdődik ebben a számban, a gyermekekkel végzett pszichoterápiáról. A vitaindító írója, Horgász Csaba határozottan állítja, hogy az egyéni gyerekterápia kudarcra van ítélve, mert a gyerek csak tünethordozója a család „betegségének”. Ahogy olvasom, egyet is értek vele. Aztán amikor elolvasom a második hozzászólást, finomodik a véleményem. Sarkadi Borbála alapvetően egyetért a vitaindítóval, de azzal finomítja, hogy úgy lehet a különböző szinteken beavatkozni, ha a szülőkre nem mint betegségokozókra tekintünk, hanem szakértőkre, akik elakadtak. Amúgy sem lehet a szülőknél lezárni a rendszert, a gyerekre (is) sokfelől jönnek hatások.

Yalom könyvéről, A terápia ajándékáról beszélget hét terapeuta, hihetetlenül izgalmasan. Mindig szeretem, amikor szakemberek megmutatják magukat, ki tudnak beszélni a szakmaiságuk maszkja mögül. Kiderül, hogy terápiás képzésen nem feltétlenül, de a pszichotikusoktól és a gyerekektől meg lehet tanulni a magad valódiságában jelen lenni, és így „találkozni”, ami egy különleges pillanat. Erről eszembe jut egy tanítványom, aki mondja, hogy kezd rutinból dolgozni. Gondolom, egy adott helyzetben nem száll bele a pillanatba, hanem előhúzza a „megfelelő” mondatot. Ezt meg lehet unni. Ebből a yalomos beszélgetésből még a számomra oly izgalmas unalom téma is előjön, az unalmat úgy definiálva, mint ami megvéd attól, hogy elöntsenek az erős érzelmek.

Közelgő programok

There is no Event

Mielőtt mennél...

Ha szeretnél időben értesülni Gestaltos hírekről, eseményekről, itt feliratkozhatsz: