Erős Iona: Pszichoterápia folyóirat/22. évf. 3. szám (2013.12.23)

Mélységeket és magasságokat élek meg Vermes Katalin: „Terápiás és testi fordulat a fogyasztói kultúrában: A mozgás- és táncterápia kulturális horizontja” c. tanulmányával. Nagyon érdekel, amit ír, zavar, amikor nem értek egy mondatot, miközben érzem, hogy fontos, amit mond. Amit megértek, az egészen új ablakokat nyit a világra és a saját munkámra. Azt ismerem fel, hogy bár valamelyest tudatában vagyok annak, hogy hogyan változik a világ körülöttünk, és hogy ezeknek a változásoknak, jelenségeknek szükségszerűen meg kell jelenniük az én terápiás és tanácsadói munkámban, ezeket mégsem veszem mindig észre vagy figyelembe. Mintha létrehozhatnék védett zónát, ahova nem hatnak a külvilág borzalmai.

„Freud nem ígért gyógyulást. A pszichoanalízis célja: segíteni az embereket normális boldogtalanságuk elviselésében.” Ez tetszik. Lehet, hogy nem mindig fog tetszeni, de most tetszik. Besokalltam a boldogság-ígérőktől. Ha nem dolgozunk a szorongásokkal és veszteségekkel, akkor a terápiás (tanácsadói) munkánk eszközzé válik a fogyasztói kultúra kezében, amely a boldogság vágyához eszközök és tárgyak végtelenített listáját csatolja – mondja Vermes. A megnyugtató munka egy lesz a kielégülést (hiábavalóan) szolgáló eszközök közül, „közérzetjavító, kompenzáló fogyasztási cikké lényegül.”

Mintha vak vagy szemellenzős lettem volna eddig (valószínűleg voltam is), és most levették a szemellenzőt. Pontosabban kicsit elmozdították. Azért még őrizgetem, jó szolgálatot tesz.

Már annak is örülök, hogy rövid a következő cikk címe. Ennyi: E. esete. Az esetleírás után derül ki, hogy az eset a görög mitológiában szerepel, Echo esetéről van szó, azt követően, hogy Juno megszégyenítette, majd Nárcisz visszautasította. Aztán végigelemzi a Nárcisz-féle nárcizmust és az Echo-féle nárcizmust, szembeállítva egymással ezeket. Ha valaki jót akar olvasni, ezt a cikket mindenképpen érdemes.

Sandlerre hivatkozva írja Endel Talvik, hogy a szégyen az, amikor nem látom olyannak magam, mint amilyennek szeretném látni, illetve szeretném, hogy mások lássanak. Tehát egy magas ideál és meg nem felelés. Megtörténik az, hogy a magas ideált áttesszük valaki másra, és kötődni akarunk hozzá, így vele együtt mindenhatónak érezve magukat.

Érdemes mindannyiunknak, akik másokat tanítunk – értve a tanítást a legszélesebb értelemben – nem elfelejteni, hogy amikor tanítványunk feltesz minket egy talapzatra, és ódákat zeng rólunk, akkor a ránk vetített én-ideáljába szeretett bele – Echo-féle nárcizmus. Ha mi beleragadunk a szerepbe, akkor elveszítjük a kapcsolatot a másikkal – Nárcisz-féle nárcizmus. Ekkor előbb-utóbb bekövetkezik az a pillanat, amikor kiderül, hogy akibe a tanítványunk beleszeretett, az valójában nem mi vagyunk. Csalódik bennünk, mint Jack London a szerelmében, amikor meglátta, hogy az ajkát ugyanúgy megfestette a meggy, mint bárki másét megfestette volna. Ennél nagyobb, bár talán kevésbé fájdalmas gond, az az, hogy ha beleragadunk a – nagyon is csábító – szerepbe, akkor tanítványunk fejlődését nem segítjük elő.

Új vita kezdődik ebben a számban, a gyermekekkel végzett pszichoterápiáról. A vitaindító írója, Horgász Csaba határozottan állítja, hogy az egyéni gyerekterápia kudarcra van ítélve, mert a gyerek csak tünethordozója a család „betegségének”. Ahogy olvasom, egyet is értek vele. Aztán amikor elolvasom a második hozzászólást, finomodik a véleményem. Sarkadi Borbála alapvetően egyetért a vitaindítóval, de azzal finomítja, hogy úgy lehet a különböző szinteken beavatkozni, ha a szülőkre nem mint betegségokozókra tekintünk, hanem szakértőkre, akik elakadtak. Amúgy sem lehet a szülőknél lezárni a rendszert, a gyerekre (is) sokfelől jönnek hatások.

Yalom könyvéről, A terápia ajándékáról beszélget hét terapeuta, hihetetlenül izgalmasan. Mindig szeretem, amikor szakemberek megmutatják magukat, ki tudnak beszélni a szakmaiságuk maszkja mögül. Kiderül, hogy terápiás képzésen nem feltétlenül, de a pszichotikusoktól és a gyerekektől meg lehet tanulni a magad valódiságában jelen lenni, és így „találkozni”, ami egy különleges pillanat. Erről eszembe jut egy tanítványom, aki mondja, hogy kezd rutinból dolgozni. Gondolom, egy adott helyzetben nem száll bele a pillanatba, hanem előhúzza a „megfelelő” mondatot. Ezt meg lehet unni. Ebből a yalomos beszélgetésből még a számomra oly izgalmas unalom téma is előjön, az unalmat úgy definiálva, mint ami megvéd attól, hogy elöntsenek az erős érzelmek.

Közelgő programok

27 szeptember 2024
szeptember 27 - november 23
1124 Bürök utca 10, Bürök utca 10
Budapest, 1124
189.000Ft.

Mielőtt mennél...

Ha szeretnél időben értesülni Gestaltos hírekről, eseményekről, itt feliratkozhatsz: