Rögtön az első tanulmányban megüt a társadalmi felelősségvállalás és a közjó iránti elkötelezett tevékenység követelménye, amit a pszichológusok etikai kódexe tartalmaz, pontosabb körülírás nélkül, hogy mikor is teljesül ez. Most megnéztem a szervezetfejlesztők etikai kódexét, bizony az is elég szellős. Csodálom azokat az embereket, akik kitalálják, hogy hogyan tegyék ezt, pl. elmennek Borsodba cigánygyerekeknek mesélni. Vagy az a szervezet, amelyik a háború idején Ukrajnába küldött szupervízorokat, hogy megsegítsék a traumával túlterhelt szakembereket.
A tanulmány szerzője, Szabó Mónika környezeti hatás konkrét példájával, a szexizmus kifinomult megújulásával dolgozik. Ebből a legérdekesebb az „ambivalens szexizmus”, amely jóindulatúan dicséri a nőket a hagyományos szerepükben, és amikor ebből kilépnek, akkor már ellenségesen viszonyul hozzájuk, kétségbe vonva a nőiességüket. A cikkből bennem visszhangzó szakmai-etikai kérdés, amely napról napra velünk van, akik emberekkel foglalkozunk, hogy abban segítjük-e őket, hogy belesimuljanak a (pl. szexista) rendszerbe, vagy abban, hogy annak megváltoztatásáért tegyenek. Talán kevesebbet keresnénk, ha következetesen a másodikat tennénk.
Az „Így dolgozunk mi” sorozatban Adrigán Erzsébet: „Ki ehet a cukorkából?” című esetleírása szórakoztat. Azért szórakoztat, mert nemcsak a hatéves kislánnyal való terápiás óra tartalmát írja le, hanem ezzel párhuzamosan azt is, ami benne zajlott. Annyira kedvesen, őszintén írja le a saját ácsingózását a cukorka iránt, hogy szinte alig veszem észre, hogy valójában arról van szó, hogy hogyan jelenik meg a kliens külvilágban megélt problémája a négy fal között a terapeuta/tanácsadó – páciens/kliens között. Ezek után izgatottan kezdek a négy kommentár olvasásába. Kicsit előre félek, hogy ezt a jó történetet szét fogják analizálni.
Az első kommentárból az ragad meg, hogy a szerző észreveszi, a kislány úgy alakítja a dolgokat, hogy senki ne nyerjen, és senki ne veszítsen. Micsoda diplomáciai kifinomultság kell ehhez a manőverezéshez! Vége a gyerekkornak. A második kommentárban az a párhuzam fog meg, hogy ahogyan a terapeuta csak akkor tud a kislánnyal teljesen jelen lenni, amikor belátja, hogy nem kaphat a cukorkából, és lemond róla, úgy az anya majd akkor tud a kislány szükségleteire figyelni, amikor el tudja engedni a saját magányossága miatti szorongását. A harmadik és negyedik kommentárban nekem leginkább az lett izgalmas, hogy hogyan ellentétei egymásnak. Az lehúzza, kioktatóan leszólja a terapeuta munkáját, a másik felmagasztalja. A mondanivalójuk tartalma nem is érdekel annyira, mint a nagyon egyértelmű, egymásnak ellentmondó, mégis hasonlóan ítéletes viszonyulásuk.
A szerkesztő úgy vezeti fel a tavaly elhunyt Buda Bélára történő visszaemlékezést a vele egyidős kolléga tollából, hogy személyes hangú. Én nem találtam annyira személyes hangúnak, viszont döbbenetes mennyiségű újító munka leltárja olvasható benne. Nem is tudom, mit emeljek ki, amint valamin megakad a szemem, rögtön ott terem a másik téma, ugyanolyan teret követelve magának. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy a régi írásait olvasva helyrehozhatnám lemaradásomat, hiszen én már mai szemmel olvasnám azokat, és a sok manőverezést, amit az ő idejében folytatni kellhetett a hivatalos és uralkodó felfogás ellenében, nem tudnám értékelni.
Folytatódik a tegezzük vagy magázzuk az ügyfelet sorozat, megint három szakember írja le a saját megközelítését. Ebben van főleg tegezős és főleg magázós is. A magázósok a határok tiszteletben tartását emlegetik. Erről eszembe jut, hogy én főleg tegeződöm, de amikor Izraelben egy város magyar klubjában adok elő, ahol a klubot szervező hölgy a legfiatalabb a maga 85 évével, és ahol mikrofonba kell beszélnem, hogy mindenki hallja, akik mindenféle értelemben a régi Magyarországot idézik, szóval itt nehéz lenne tegeződnöm.
Megjelent egy könyv a melegekről (el kellene olvasni!) ahhoz kapcsolódóan van itt egy „biológiai recenzió”. Azt a számomra új felfogást közli, hogy a heteroszexualitásnak van szerepe a mennyiségi reprodukcióban, a homoszexualitásnak van szerepe a minőségi reprodukcóban, a szociális összetartásban. Nem értek hozzá, de tetszik ez a kissé leegyszerűsítő felfogás.
A „gyermekterápia tekintélye” a májusi konferencián kerekasztal egyik témáját felvázoló cikk csak két oldal, először elhumorizáltam magamban, ahogy olvastam, de aztán amikor azzal a kérdéssel találkoztam benne, hogy az ellátás zavaraiban, alakítgatásaiban, kapacitáshiányában hol van a gyerek, és ki védi az érdekeit, ha még gyermekterápiás egyesület sincsen, akkor elment a kedvem a nevetgéléstől.
Valamiért a daseinanalízisről szóló leírások mindig megragadnak, pedig ki sem tudom mondani a nevét. Most zárásként a Magyar Daseinanalitikai Egyesület napjáról szóló beszámolóból idézek: „Míg Freudnál autonómiánkat, önazonosságunkat az ösztön-én és a felettes-én uralma veszélyezteti (az Én nem úr a saját házában), addig Heideggernél kívülről a nyilvánosság normatív diktatúrája, belülről a menekülés a felelősség elől, ami beszűkíti a szabadságunkat. … ne veszítsük el magunkat a mindennapi akárki-létben, hanem ismerjük fel választási lehetőségeinket és valódi önmagunkká váljunk
