Ennek a számnak nem minden érdekességéről írok, de két oldalra korlátoztam magam.

Ahogy a címeket és aztán a bevezetőt olvasom, már az izgalmas ez a szám.

Dobossy Anna „Elfelejtett betegek” című tanulmánya súlyos személyiségzavaros betegek és velük napi 10-12 órában dolgozó terapeuták kapcsolatáról szól. „A kapcsolat kulcsa a hitelesség” – írja a szerző.  Már itt, az elején elakadok. Ez a mondat közhelynek is tűnhetne, nekem mégis mintha minden lényeg ebbe a mondatba lenne sűrítve, hiszen minden kapcsolat kulcsa a hitelesség, nemcsak a személyiségzavaros betegekkel való kapcsolaté. Szinte tovább sem mennék, de aztán mégis …

A szerző azokat nevezi elfelejtett betegeknek, akiktől mindenki szeretne megszabadulni, mert romboló a hatásuk. Évekig tartó kórházi kezelésre van szükségük. A helyszín egy pszichoanalitikus alapon, antipszichiátriai alapelvekkel, a normalitás és az elmebetegség közti különbség megkérdőjelezésére épülő intézmény, ahol a betegeket „rezidenseknek”, bentlakóknak nevezik, a velük szinte együttélő gondozó személyzetet facilitátoroknak, az őket segítőket pedig koordinátoroknak. Az emberrel és nem a diagnózissal dolgoznak, az identitástudat és szelf megerősítésén, hogy ne a diagnózis határozza meg az embert.

Az elfeledettek túl sokat csalódtak, ezért visszahúzódnak a pszichés menedékbe, egy elfeledett, semleges térbe. Innen csak akkor jönnek ki, ha a terapeuta hitelesen, a saját élményéből kiindulva fejezi ki magát. Nem kell feltétlenül tenni valamit, csak együtt lenni, kibírni a másik szélsőséges lelkiállapotát, az azzal járó rettegést akár. Ehhez az kell, hogy a saját érzelmi állapotával kapcsolatban legyen. Nem tudom, hány órán, napon keresztül tudnám ezt a készenléti állapotot, ezt az együttlétet csinálni.

„Milyen anyja vagyok, milyen anyja lehetek sérült gyermekemnek?” a következő tanulmány címe, amely súlyosan sérült kicsi gyerekekkel és családjukkal való foglalkozásról ír. A szerzők tudatában vannak annak, hogy a fogyatékos gyereket nevelő családokban évekig tar belső küzdelem zajlik az elfogadás és rejtett elutasítás mentén. Elég jó szülővé valójában a gyerek fejlődése során válunk. De mi van akkor, ha sérült a gyerek, hogyan tudunk elég jó szülővé fejlődni abban a kapcsolatban, amelyre rányomja bélyegét a szorongás, veszteségérzés, bűntudat, elfojtott harag? Kompenzáló stratégia jön létre ilyenkor, túlóvással vagy a gyerek jelzéseinek figyelembe nem vételével, bizonytalan értelmezéssel, tétova igénykielégítéssel. Kompetenciahiány érzése és csodavárás – ezek lehetnek a jellemzők.

A szerzők olyan módszert dolgoztak ki, amely „az anya és sérült gyermeke nagyobb összehangolódását” teszi lehetővé. Négy-öt szülő-gyermek párosból álló csoporttal dolgoznak nyolc héten át, hetente egyszer. Az érzékszervi folyamatokra fókuszálnak, és közben ösztönzik az anyákat, hogy fogalmazzák meg, mit érezhet a gyerek, és ez milyen hatással van őrá. Ez a folyamat erősíti a biztonságérzetet és a kompetencia érzését mind az anyában, mind a gyerekben.

Gyönyörű ez a mondat: „A mentalizáció lényege az, hogy az egyik ember elméje tartalmazza a másikét.” Meg ez: „Mindenfajta tanulás az agyban történik, de az ismeretek megszerzésének eszköze a test.” Ezekhez nem fűznék semmit.

A következő tanulmány címe: „A spiritualitás, az emberi specifikum és a vallások közös nevezőjének keresése.” Létrehoztak egy osztályt „Valláslélektani Pszichiátriai Osztály” néven, amelybe különböző valláshoz tartozó emberek kezelése zajlik, a gyógyításhoz a vallást is felhasználva. Mivel a legszélsőségesebb felfogású embereket fogadják be, és dolgoznak velük többek között csoportterápiában, és mivel a vallási felfogások itt nem tabuk, így kemény viták születtek, ezért szükség volt a legkülönbözőbb spirituális irányzatok közös nevezőjének megtalálására. Ezeket az emberkép lényegében és az értékrendszerben találták meg. Az emberképben azt, hogy fejlődni akarunk és azt, hogy közösségben akarunk lenni. Az értékrendszerben az önfejlesztést vagy mások fejlesztését, a segítést, a hasznosságot. A közös nevezővel kiküszöbölik a kinek van igaza végtelenített és vallások esetében különösen hevessé válni tudó vitát. Két mondatot emelek ki, az első a szerzőé, Süle Ferencé, a másik Martin Buberé:   „Belső békességünk jelzi számunkra, hogy utunkon jó vagy rossz irányba haladunk.” És Buber: „A szellem nem az Én-ben van, hanem az Én és a Te között … Csak a viszony teremtő ereje által képes az ember a szellemben élni.”

Szőnyi Gábor tanulmányának a címe: „Létrejöhet-e egységpszichoterápia? Gondolatok a pszichoterápiák közelíthetőségéről. I.” Csak hogy ne fokozzam  fölöslegesen a feszültséget, a válasz: nem. Nekem már a kérdés sem tűnik nagyon értelmesnek, de a kérdés inspirálta gondolatsor már annál érdekesebb. Eljut a terápiák eredményességéig, és annak bizonyíthatóságáig. A jelentős irányzatok egyformán 70-80 %-ban eredményesek, az eredmény pedig nem a módszertantól függ, hanem a krónikusságtól, komplexitástól, intenzitástól, valamint a terapeutától és környezeti tényezőktől. Ehhez képest a biztosítótársaságok a kognitív viselkedésterápiát preferálják, ennek a munkamódja áll legközelebb az orvosi beállítódáshoz, pl. kötött idejű, előre felépített, tudni kell felmérni, tervezni.

Ami szükséges: A különböző irányzatok különböző kompetenciákat igényelnek, tehát a tanításuk során is más kompetenciákat kell fejleszteni.   A pszichoterápiák fejlesszék ki a sajátosságaikhoz illő kutatási algoritmusokat.

Nő az irányzatok száma, és nő a kutatással bizonyítottan hatékony irányzatok száma.

Folytatódik a tegezés magázás vita. Megint három hozzászóló, az egyik szerint nincs egyetemleges recept, figyelembe kell venni a közeget, kulturális sajátosságokat. Én Magyarországot és Izraelt hasonlítom össze, a harmadik hozzászóló Budapestet és vidéket. Úgy tűnik, hogy helyes-helytelen és a mi működik nekem hatnak egymásra. Ha kíváncsi vagy az én hozzászólásomra, írd meg, elküldöm