A szerkesztő előszavából idézek: „A segítő szakma akkor tekinthető működőképes rendszernek, ha a közös érdekek kapcsán meg tudja határozni önmagát, ápolja értékeit, határokat tud húzni, az innovációt elősegítő … sémákat használ, és újra tudja értelmezni a hatalmat, kitermelve a hiteles tekintélyt. Felismeri, hogy mikor kell újrafogalmazni a szabályokat, átadni a felelősségeket, tisztségeket. A sebezhetőség felerősödik, ha a változás szelét anarchiának titulálja, nem hallja meg a potenciális utánpótlás igényeit, ha békeidőben nem fog össze.” No comment.
A „Család és betegség” című, eredetileg a Valóságban 1981-ben megjelent cikk ragadott magával. Skizofréniás és pszichoszomatikus betegségben szenvedő gyerekek kapcsán mutatja be, hogy a gyerek betegsége hogyan következménye a rosszul működő rendszernek, időnként hogyan áldozza fel magát a gyerek (a legérzékenyebb egyén) az egyensúly fenntartása érdekében. Amely rendszerben ellentmondásos üzenetek áramlanak, pl. bántás közben a szeretet szót használják, és nem lehet beszélni a kommunikáció ellentmondásosságáról, és elhagyni sem lehet a rendszert, ilyenkor logikus választás a másnak lenni, mint aki, máshol lenni, mint ahol, vagyis szkizofrénnek lenni. Az már az én megjegyzésem, hogy nem családi rendszerben kevésbé súlyos a következmény (mert akármilyen nehéz, de könnyebb kilépni belőle, mint a családból a gyereknek), de igaz, hogy abban a rendszerben, ahol az élmények és a szavak ellentmondanak egymásnak, ott a rendszer tagjai kevéssé tudhatják, hogy kik is ők, hol is vannak a rendszerben, mit is gondoljanak a rendszer egészéről.
Ahol a konfliktuskerülő kommunikáció jellemző, ott logikus választás a pszichoszomatikus betegség, amely a figyelmet elvonja a konfliktusról. Ismét: nem családi rendszerben megoldás lehet betegség, vagy a konfliktus más rendszer felé irányítása, vagy a rendszerben a fekete bárány megtalálása, és az ellentétek felé összpontosítása.
„A rendszer erősebb, mint az egyén, ezért a rendszerbe kell beavatkozni. … A cél a rendszer szabályainak, struktúrájának és kommunikációs sémáinak megváltoztatása.” – mondja a családterapeuta.
Az előző számban kezdődött a tegeződjünk vagy magázódjunk kérdésű sorozat. A kérdés a határok, a megszokás és a bizalom mentén érdekes. Kérdés, hogy nagyobb bizalom ébreszthető-e tegeződve (szerintem nem ezen múlik), illetve hogyan lehet határokat tartani (többnyire akár tegeződve, akár magázódva). Az előző számban Justin Móni önreflexiója volt érdekes, amelyben inkább dilemmák fogalmazódnak meg, némi határozatlan határozottsággal, mint pl. annak kapcsán, hogy a hajléktalan ügyfeleivel mindig magázódik. Ebben a számban éppen az ellenkezője, a nagyon határozott Törzsök-Sonnevend Mária írása érdekelt, aki óvodás kortól serdülőkig foglalkozik gyerekekkel, és nagyon tiszta határai vannak, hogy melyik korosztállyal hogyan beszél, illetve ők hogyan beszélhetnek hozzá. 15 éves kortól a kölcsönös magázást javasolja, és abba sem megy bele, hogy a szülőkkel tegeződjön. Lehet, hogy merevnek tűnnek a határok, de valószínűleg szükség van a határok tisztaságára és következetességére. Tornyossy Mária szakmai érveket mond véleményéhez, kevéssé személyes. A szülővel való tegeződést ő sem javasolja, azt fejezi ki, hogy a terapeuta közelebb van a szülőkhöz, mint a kamaszhoz magához.
Elkezdtem a vita hatására gondolkodni, hogy én mitől tegeződöm vagy magázódom az ügyfeleimmel, mert mindkettő előfordul. Inkább férfiaknál marad meg a magázódás, nőknél valahogy elég gyorsan tegezésbe váltunk. Az egyik férfinél emlékszem, hogy távolságot akartam tartani, túlságosan csábítónak észleltem.
Másik érdekes körkérdés a pszichoterápiás ellátásról szól. A válaszolók szakmai, intézeti vezetők. Az áprilisi és júniusi számot nézem, a januári nincs itt velem. A válaszolók szerint 10-20 %-a vannak a TB által finanszírozottan ellátva azoknak, akiknek szükségük lenne rá. A magánpszichoterápiás ellátás szintjét 20-30 %-ra teszik. Ezek nyomasztón alacsony számok. Az ellátás Budapest központú. Az ellátás színvonalát egyikük nagyon változónak, másikuk jónak minősíti az állami intézményekben, és szélsőségesen különbözőnek a magánszférában. Ő szükségesnek látja „a végzett munka, és a hozzátartozó engedélyek, végzettségek harmonizálását.” Én hozzáteszem: nem országosan, hanem európásan. Arra, hogy egészségügyön kívül legyen-e pszichoterápia, a válasz vagy nem egyértelmű, vagy egyértelmű nem. Hozzám közelebb áll Yalom felfogása, aki inkább kiterjesztené a terápiás hatású co-counsellinget, mint beszorítaná egészségügyi intézményi keretek közé. Magánvéleményem szerint a szakma egészségügyi szolgáltatásba való beszorítása hozzájárul ahhoz, hogy az emberek a pszichoterápiát betegséghez kötik, és ezért nem választják, még ha szükségük is lenne rá. Nem akarnak betegségtudatban élni, és ez tiszteletreméltó.
Írnak a pszichoterápia alulreprezentáltságáról az ellátórendszerben, alacsony presztízséről és arról, hogy a szakmán belüli ellenérdekek, együttműködés-hiány gyengíti a szakma lobbierejét. Erre mondják, hogy a kígyó a farkába harap.
Az etikai sorozat már szinte mulattató. Talán azért is, mert jól tükrözi az előző bekezdés állítását. Az eset: valakik konferencián bemutatnak egy viszonylag újonnan tanult módszertant, ahol az egyik résztvevő zaklatottan kirohan, majd utóbb levelet ír a szakegyesület vezetésének. Onnan bizottságból bizottságba pofozódik az ügy, mindenki védve magát, és dobva tovább a felelősséget. Ez a része még nem annyira mulattató, de az elemzéseket egymás után olvasva már igen. Két felkért reagáló alaposan végigelemzi az eset egyes szereplőinek felelősségét, egyikük gyakorlatilag mindenkit sorba állít és leteremt. Aztán jön Rudas János, és az esetre azt mondja, hogy bakfitty, viszont „az igazi etikai problémák az utótörténetben (vö.: a bizottságok reakciója) halmozódtak, megtűzdelve szakmai-etikai és szervezeti/szerepbéli cukiságokkal.”
