Gestalt-terapeutaként megtapasztaltam, hogy az igazi változás akkor történik meg amikor megélem, hogy ki vagyok egy helyzetben igazán. Egy trauma élményének egyik csapdája pont ez. Valami történik, amely számomra elfogadhatatlan, félelmetes, rossz vagy csak annyira erős a kettőség, hogy segítség kéne, hogy megbirkózzak vele.
Körülnézek és nincs segítség, hát bezáródom az élménnyel, hogy túléljek. Magamba zárom az élményt, összeolvadok a tapasztalással: nincs segítség, nem tudom megélni önmagam teljességét, mert az elviselhetetlen. Az eredmény, izoláció vagy éppen az összeolvadás iránti olthatatlan vágy vagy épp ezektől való félelem, túlélő üzemmód ez, amely döntően befolyásolhatja az emberi kapcsolatokat. Van előtte és utána, a közben folyamatának teljessége kimondhatatlan, megélhetetlen. A traumatizált embernek szinte egész lényét jellemzi ez, mint egy mag kerülgeti vagy éppen kergeti az élmény lényegét. És ez gyakran csapdává válhat. Nem megyek közel mert félelmetes, a menekülés a megszokott. A terápiában biztonságos vészhelyzetet teremtve, amelyben a megszokott érzékelés megváltozik, másképp láthatjuk magunkat és kapcsolódhatunk. A Transztáncban és a Watsuban megszűnik a tér biztonságos érzékelésének képessége és a látás és az agy mint
legfontosabb érzékszervünk elveszti megszokott irányító funkcióját és közelebb kerülünk elfojtott tudattartalmainkhoz. Megváltozik a kapcsolódás: a transztáncban az izoláció, míg a watsuban az összeolvadás az alapja a megélésnek. És ezek megérintik a traumás
élmény folyamatát. A kapcsolódás mindig változik és ezeknek a katartikus élményeknek a feldolgozása a Gestalt-terápia szemléletével lehetőséget ad arra, hogy a kliens saját meglevő kreativitását, művészi erejét felhasználva, szabadabban kapcsolódjon és felismeréseit
integrálja a hétköznapokba.