Mindjárt az első cikk mellbevág. A Pszichoterápia olvasásakor gyakran szoktam érezni a „hú, de sokat tud” megfogalmazású érzést, amiben irigységszerű és bosszúságszerű is van. Most viszont Sümeg Szilvia: Szemünk mélye című esettanulmánya azt a mondatot hozta, hogy „hú, de gyönyörű”, a tisztelet hangján. A szerző egy idősebb, alkoholfüggő festőnővel dolgozik Dániában. Tanultam tőle egy eljárást, amelyet nehezen verbalizáló, ám kreatív megoldásra nyitott kliensnél fogok talán kipróbálni. A módszer munkaneve: „ketten rajzolunk”. Annyi személyességgel és természetességgel ír a szerző a munkájáról, saját kételyeiről, hogy élvezet olvasni.

A második cikk, „Pedagógushivatás, személyiségfejlesztés … a pszichodráma módszerével” az juttatta eszembe, hogy nemcsak a pedagógusoknál, hanem a szervezeti tanácsadóknál is tapasztalható a kifáradás, a túlélési küzdelem és a lelkesítő hitet képviselő működés kettőssége. Ahogyan a pedagógusoknál, úgy ebben a szakmában is nehéznek tűnik külső segítség igénybevétele.  A korlátozott erőforrásokat inkább a „gyorsan egy jó technikát” tanfolyamokra fordítják. Mintha sok lenne a gyűjtés, és kevés a rendrakás.

Ebben a tanulmányban megjelenik az a nehézség, amelyet én is gyakran megélek a munkáimban, a tiszta, de nem merev határok teremtése, fenntartása. A pedagóguscsoportokban a szakmai személyiség fejlesztése volt a cél, de érthető módon „a játékok – különösen a protagonista játékok – mély, személyes megérintődést hoztak elő.

Egyetértünk abban, hogy az önmagunkkal foglalkozás a pszichés egészséget segíti.

Ferenczi Sándorról alig tudok valamit. Ő volt az, aki nem volt hajlandó Freuddal együtt visszamenni arra a közkeletű felfogásra, hogy aki gyerekkori erőszakról számol be, az fantáziál, és ezzel magukra hagyni a pácienseket a traumával. A róla szóló cikkből egy tőle származó idézetet írok ide: „… amíg egy páciens eljön egyáltalán a terápiába, addig nem veszett el a remény. … vajon a kudarc oka mindig a páciens ellenállása-e. Nem inkább saját kényelmünk az, mely megvetően ellenáll annak, hogy – még a technikában is –alkalmazkodjon az egyének sajátosságaihoz?” Ez a mondat szerintem a vezetésfejlesztésre  is igaz.

Az érintés-vita lezárult, több irányzat képviselője írta meg az irányzat viszonyulását az érintéshez. A nem-érintés jelent meg legkevésbé, a mintha-érintésnek (ez Tornyossy Mária szerint lehetetlen) is voltak képviselői, a legtöbb hozzászóló (köztük én is) az érintés mellett volt, de változatos célokkal. Vagyis nem lehetséges egységes állásfoglalás. Mondjuk, nekem nem is hiányzik.

Indult viszont egy új vita: „Pszichoterápia sajátos kommunikációs csatornák (VOIP) alkalmazásával”. Ez bár bonyolultan hangzik, arról szól, hogy az interneten keresztül dolgozunk. Egyelőre mindhárom hozzászóló támogatja a távmunkát, Ormay Tom praktikus tanácsai szerint először érdemes személyesen találkozni, és havonta átutaltatni a díjat. Ebben nekem is van tapasztalatom, coachként is, terapeutaként is, ügyfélként is. Az utóbbi a legérdekesebb, mert a szupervízorommal a harmadik ülést már nem tudtuk megtartani, mert valahol nem működött rendesen a skype. Mivel ugyanakkor többekkel kipróbáltam és működött, az volt a feltételezésem – és elég dühös is voltam -, hogy a szupervízorom nem akar velem dolgozni.

Etikai állásfoglalás a homoszexualitással kapcsolatosan, ebből egy mondat: „Nincsen semmilyen tudományos, racionális vagy etikai ok arra, hogy azok az emberek, akik a humán szexualitás széles skáláján másként azonosítják magukat, eltérő kezelésben részesüljenek, mint azok, akik magukat kizárólag heteroszexuálisnak tartják.” British Association for Counselling and Psychotherapy

Ebben a számban számomra a legizgalmasabb az a rész, amelyben öt szakember ismertet egyetlen könyvet: J. J. Nicolosi: Szégyen és kötődésvesztés. A helyreállító terápia gyakorlata. A könyv a férfi tüneti komoszexualitás „helyreállításáról” szól.

Széljegyzet könyvismertetés alapján: az Amerikai Pszichiátriai Társaság éppen negyven éve törölte a homoszexualitást a diagnosztikus kategóriák közül, azaz azóta nem kóros állapotnak, hanem a nemi orientáció természetes variációjának illik tekinteni. Kérdés lehet, hogy miért tartom fontosnak ezt ideírni, és a körülbelüli válaszom az, hogy a szexuális irányultság nem elfogadása karakteres változata a nem-autentikus lét támogatásának