Én arra voltam kíváncsi, hogy az állandó szorongásaim mennyire eredeztethetőek a szüleimmel való viszonyomból, illetve szerettem volna bizonyos dolgokat, amiket nem tudok előhozni az emlékeimből, „visszakeresni”. Elmondtam azt is, hogy nem szeretek más emberekhez hozzáérni, ezért örülnék, ha érintéses gyakorlatok nem lennének. Rögtön kiderült, hogy arra nincs mód, hogy mindenre választ leljek, indító lökéseket viszont kaphatok, amivel már el tudok indulni, és hogy – mivel a többiek az érintéstől nem zárkóznak el – lehetnek ilyen feladatok, de abban nekem nem kell majd részt vennem, ha nem akarok. Az egyik lány azt fogalmazta meg, hogy sírni semmiképp nem szeretne.

„A szerződés biztonságot ad és konkrét célokat fogalmaz meg, ezáltal is az önállóságot erősíti – mondja erre Goldscmidt Liza –, én is kifejtem, mi az, amit én nem tudok vállalni. A sírás elkerülését nem támogathatom, ugyanúgy, ahogy az érintését sem. Terapeutaként abban tudok segíteni, hogy egy olyan elfogadó közeget biztosítok a másik számára, amelyben a fájdalom és a könnyek kinyilvánítása megértésre, elfogadásra talál. Azt mondtam, ez az a hely, ahol szabad sírni és rendjén van sírni. A csoportban a fájdalom együttérzésre talál, hiszen mindannyian hordozunk sérüléseket.”

A sérülések igen hamar előkerülnek, akármilyen óvatosan, tapogatózva is próbálunk eleinte válaszolgatni. Az egyik gyakorlatban például valódi gyökerek fotói (fa, zöldségek) közül kellett kiválasztani mindenkinek egyet, ami szerinte leginkább jellemzi az ő családját. Először a tagok mondják el, mire asszociálnak a képről, aztán ki-ki a maga verzióját tálalja, miért épp azt érezte hozzá közelállónak. Én egy olyan fát választottam, ami kidőlt, de pár hajtást azért még hoz. Fura volt azzal szembesülnöm, hogy mások nem azt látják benne, amit én, tehát alapvetően a pusztulást és szenvedést, hanem éppen hogy az erőt, ami egy beteg növényből is ki tud törni, mindennek ellenére.

A teljes cikk itt olvasható